Györköny-Bikácsi Társult Evangélikus Egyházközség

Történelmünk - Györköny

A templom története 

A mai templomépület 1796-ban épült, de nem ez az első templom ezen a helyen. Már a XIV. században állt itt templom, az akkor virágzó Györköny mezőváros közepén. A középkori település a török megszállás alatt nyomtalanul elpusztult, a templom emlékét már csak a hódoltságot túlélő "templomdomb" elnevezés őrzi, és a templom körül néha előkerülő emberi csontok utalnak a templomot valamikor körülfogó középkori temetőre.

A török kiűzése után magyar és német bevándorlók kezdték újra benépesíteni a vidéket. 1718-ban érkeztek az első telepesek, két év után a magyarok a szomszédos Szent Lőrinc pusztára költöztek, Györkönyben pedig homogén, német, evangélikus közösség élt tovább. Kezdetben fatemplomot emeltek ezen a helyen, amit hamar kinőtt a gyülekezet. A II. József türelmi rendeletét követő fellendülésben a györkönyiek is kőtemplom építését határozták el, melyet 1796 novemberében, az uralkodó Habsburg Lipót iránti tiszteletből, Lipót napján szenteltek fel.

A templom építészeti szempontból ezen a vidéken teljesen általános, úgynevezett magtártemplom. Egyedül a mennyezet belső kiképzése, a "cseh boltozat" értő építőmesterre valló egyedi megoldás.

A szószék-oltár a környék evangélikus templomaiban ugyancsak az itt láthatóhoz hasonlóan áll: a barokkos megoldás a kor ízlését és az egyházzal kapcsolatos elvárásait fejezi ki, az oltár felett magasodó szószéknek pedig katolikus-ellenes teológiai jelentősége van: a hirdetett ige magasabb rendű, mint az oltár előtti szolgálat. Ezt az ellentétet az idő rég meghaladta: az evangélikus egyház újra kezdi megbecsülni a liturgiát, a katolikus egyház pedig egyre inkább a Bibliát tekinti az istenismeret forrásának. A szószék-oltár tehát egy kétszáz esztendővel ezelőtti gondolatot fogalmaz meg.

Az oltár mellett jobb és baloldalt álló zárt padok is egy régi értékrendet fejeznek ki. Bár Luther Márton szinte szenvedélyesen tanított az emberek Isten előtti egyenlőségéről és a keresztények "egyetemes papságáról", az evangélikus egyházak mégis sok helyütt hierarchikusak maradtak. A szépen faragott rácsok mögött az egyik oldalon a lelkész és családja, a másik oldalon a faluközösség előkelői helyezkednek el, kifejezendő, hogy ők mégis mások, mint a közönséges halandók. A zárt padok a múltra emlékeztetnek és egyben figyelmeztetnek: az egyház életében egyedül Isten jól felismert akarata lehet mérvadó, emberi elképzelésekkel, vágyakkal és értékrendekkel szemben is.

Az orgona az 1820-as években épült, mechanikus működésű, barokk hangolású hangszer. A két világháború ellenére –háborúkban szokták az értékesebb fémet tartalmazó régi sípokat olcsóbb, romantikus hangszínű sípokra kicserélni– a pedálmű és a felső manuál sípsorai szinte változatlanul, meglepően jó állapotban maradtak ránk. Rövid pedálsora van, ezért az orgonairodalom komoly művei nem játszhatók rajta, de a gyülekezeti éneklést szépen kíséri és vezeti. Mindig új ének szolgálatában áll, ahogyan az elmosódott aranyozású felirat hirdeti: énekeljetek az Úrnak új éneket!

A templom mellett álló második világháborús emlékmű 1990. novemberében került a helyére. Életről és halálról beszélnek itt a kövek, s mindezek felett Istenről, aki élővé teheti a régi kövek tanúságát is.

(Kuti Imre)

A (Török Richárd alkotta) keresztet formáló bronz mellszobor sebesült katonát ábrázol, akinek a csonkolt, karok nélküli válla alkotja a kereszt vízszintes, a fej és a mell a függőleges szárát. Az arc – ég felé emelt lehunyt szemmel – a hősies emberi, egyben a megadó krisztusi szenvedést idézi fel bennünk szuggesztív erővel. Az alak egy sírkövet mintázó talapzaton helyezkedik el, azzal szerves kapcsolatot alkotva fejezi ki az áldozat magasztos és megrendítő voltát.

(Brunn János)

 

Elűzetés (kitelepítés)

1946. novemberének 2. vasárnapján a györkönyi németajkú evangélikusok, 150 éves templomukért adtak hálát az egyház Urának. Örömük azonban nem tarthatott sokáig. Már másnap hajnalban sok házból sírás hallatszott. A kitelepítésre ítélt családokat álmukból verték fel, fél órát adva nekik, hogy a legszükségesebb holmikat összecsomagolják. Hiába vallották magukat magyar nemzetiségűnek, papírjaikat meghamisították, menniük kellett. Három napig a szomszéd falu vasútállomásán, marhavagonokban várták, hogy megkönyörül-e rajtuk a hatóság vagy az Úristen. Voltak, akik éjszakánként hazaszöktek élelemért, ruháért, többen közülük visszatérés helyett elrejtőztek a környéken. Amikor a faluban csütörtök este hírül vették, hogy elindult a szerelvény, meghúzták a harangokat. Hátha még hallják az útrakelők. Talán utoljára.

Így kezdődött. Akiket elvittek, azokra nem várhatott testvéri fogadtatás német földön, a háború utáni nyomorúságban. Akik maradtak, azok még három évig rettegtek, nem tudván, hogy mikor, milyen névsor alapján és hova indul a következő vonat. Az utolsó csoportot 1948. márciusában indították útnak a faluból.

Voltak, akik soha többé nem láthatták szülőföldjüket. Többeknek megadatott, hogy később hazalátogassanak, érezve azt a fájdalmat, hogy akinek két hazája van, annak valójában nincs egy sem. Voltak, akik többszöri visszatoloncolás után mégiscsak sikeresen hazaértek és visszamerészkedtek a környéken bujkálók is. Néhány család vissza tudta vásárolni egykori házát, de akadt olyan is, aki haláláig a szomszédból nézte sajgó szívvel a régi portáját. A sebek azóta is fájnak; az emlékek máig könnyeket fakasztanak.

Nem csoda hát, hogy a kitelepítés 60. évfordulóján, 2006. november 13-án, -ahogy a népnyelv mondja: "búcsú hétfőjén"- az immár 210 éves templom megtelt az emlékezőkkel. Megható volt, amikor az egyházmegye esperese, Szabó Vilmos Béla, Rúth könyvének első fejezetét felolvasva elmondta, hogy sorstársként áll a gyülekezet előtt. Szüleit egykor magyarságuk miatt telepítették át a határ túloldaláról a trianoni határok közé szorított Magyarországra.

Az elűzetés 60. évfordulóján az istentisztelet után a templom falán elhelyezett emléktábla köré gyűltek a jelenlevők. A márványlapon két nyelven ez a felirat olvasható:

"Üldözöttek vagyunk, de nem elhagyottak, letipornak, de nem pusztulunk el." 2.Kor.4,9. A kitelepítés 60. évfordulóján az igazságtalanul meghurcoltakra és Isten gondviselő szeretetére emlékezik a Györkönyi Evangélikus Gyülekezet.

(dr. Zsednai Józsefné)

A harangjaink rövid története 

A régi feljegyzésekből kikövetkeztethető, hogy templomunk tornyában 1889-től négy harang szól. 1889. július 28-án két új - és valószínűleg két, addig is meglevő –harangot emeltek be a toronyba nagy ünneplés közepette. Az új kis harangot a gyülekezet lelkésze, Tomka Gusztáv és felesége adományozta, a többi költség, mely a harangok tartószerkezetével együtt mai áron kb. 5 millió ft-t tett ki, a gyülekezetre hárult.

A Presbitérium 1915 szept. 15-ei gyűlésén felolvasták azt a körlevelet, mely a hazafiúi kötelességre és harcban álló apáink és fiaink megsegítésére hivatkozva egy harang önkéntes felajánlását kéri hadi célokra. A gyűlésen szótöbbséggel megszavazzák a második nagyharang átengedését, mivel annak újraöntése - többféle fogyatkozása miatt - belátható időn belül szükségessé vált volna.

1915. december 19-én Schmidt János lelkész felolvasta az újabb püspöki körlevet. Eszerint a harangok összsúlyának 1/3-át kitevő harang tartható vissza a gyülekezetben. A Presbitérium úgy döntött, hogy a rendeletnek részben ellenszegülve, vallási és tűzrendészed okokból a nagyharangot tartja meg.
A három harangot 1916. szept. 18-án vitték el.

1917. június 10-én szembesült a gyülekezet azzal a püspöki körlevéllel, mely az utolsó harang felajánlását kéri. Eszerint amelyik gyülekezet nem adja önként a harangját, attól törvényesen rekvirálják. A közgyűlés úgy döntött, hogy nem mond le a nagyharangról. Négyfős küldöttséget választottak, hogy a harang majdani levételekor keletkező esetleges károkat megállapítsák. Tagjai: Leidal Mátyás, Leidal György, Lepp András és Lückl György.
1917. június 24-én, a gyülekezeti közgyűlésen elhangzott a bejelentés, hogy a három átadott harang váltságdíja megérkezett, azt a továbbiakban harangalapként kezelik.

1922. nov. 12-én nagy ünnepe volt a gyülekezetnek. Schöll Lajos hidasi lelkész, főesperes ezen a napon avatta fel a két új harangot, melyeket a gyülekezet Scltenhofer Frigyes soproni mesterrel készíttetett 314.ooo korona árban. A kisebbik harangon ez állt: „Ist Gott mit uns, vver kann wieder uns sein." Az istentisztelet végén a még hiányzó kisharang beszerzésére gyűjtötték az offertóriumot, mely 9189 koronát jövedelmezett.

A negyedik harangot 1926. ápr. 25-én szentelte fel Schöll Lajos főesperes. Az akkor 5.000.000 korona értékű kisharangot Sterczer Andrásné ajándékozta a gyülekezetnek férje emlékére. E naptól szólhatott újra négy harang a toronyban.

1942-ben az iparügyi, a honvédelmi és a vallás- és közoktatási miniszter közös rendelete kötelezi a gyülekezeteket a legalább 25 cm legnagyobb külső átmérőjű harangok bejelentésére. Az aktuális püspöki körlevél így ír erről a lelkészeknek: „A harangok igénybevételére vonatkozó minisztériumi rendelkezést fájdalmas érzéssel közlöm, s kérem, hogy annak pontos végrehajtásáról gondoskodjék! Hazánk súlyos áldozatokat kíván gyülekezeteinktől. Harangjaink búcsúzó kondulás után alászállnak a templomtoronyból, hogy más formában nemzetünk védelmét szolgálják. Teljesítsük áldozatos kötelességünket önfegyelmező elszántsággal és könyörögjünk Istenhez, hogy áldozatunk ne legyen hiábavaló. Lelkipásztori bölcsességgel álljunk az áldozatkövelelés idejében népünk mellett és erősítsük benne az istenfélelmet és a hazaszeretetet."

Ezen rendelkezés alapján templomunk két harangját 1944. tavaszán szerelték le és dobták le a toronyból, több, ma is köztünk levő gyülekezeti tagunk szeme láttára.

Azok közül, akik aznap a toronyban utoljára láthatták együtt a négy harangot, ma már csak egy valaki él: Leidal Ádám - az akkor 8 esztendős kisfiú, akinek a szívét 60 év múltán arra indította az Isten, hogy áldozatkész adományával pótolja a hiányzó harangokat.

Egyháztörténeti kuriózum

Az evangélikus parókia egyik szobájának falán függött sokáig egy régi-régi kép, amelyet az egyházközség még az alapításának idejéből őrzött meg. Eredetéről nem maradtak fenn feljegyezések, így története sem ismert. Az alkotás annak a nevezetes eseménynek állít emléket, amikor 1530-ban Augsburgban, a birodalmi gyűlésen V. Károly előtt felolvasták az új vallás Luther által kidolgozott és Melanchton közreműködésével átdolgozott dogmáit. A nevezetes irat eredetileg a görög Apologia [Védőbeszéd] címet kapta, majd német elnevezése Confession oder Bekenntniss des Glaubens etlicher Fürsten und Städte [Konfesszió, avagy egyes fejedelmek és városok hitének megvallása] lett, később latin fordítása alapján Confessio Augustana [Ágostai hitvallás] címen vált közismertté. Augsburg régi magyar neve Ágosta volt, innen az irat magyar elnevezése.

Időközben kiderült, hogy a Györkönyben eddig szerényen meghúzódó festmény egyháztörténeti ritkaság, ugyanis az 1724-ben készült alkotás az egyetlen tárgyi emlék a XVIII. századból, a Magyarországra betelepült evangélikus németség korai korszakából. A kép címében felcserélték az eredeti latin szórendet, így lett belőle Augustana Confessio, feltehetően a német nyelvterületen elterjedt Augsburger Confession hatására. A „festett hitvallás” bemutatása során Harmati Béla László leírását követjük – némiképp korrigálva az ő olvasatát, valamint megadva a szövegek magyar fordítását is.

A mű középpontjában álló szakrális-szimbolikus ábrázolást két – a hittételek kihirdetésével szoros kapcsolatban álló – történelmi alak, Luther Márton és János szászválasztófejedelem fogja közre. A választófejedelem kardot és pálcát tart, Luther bal kezében Biblia , jobb kezében pálmaág . Mellettük, a kép szélén, címerük látható. A választófejedelem feje felett a következő bibliai szöveg olvasható: „Die Könige sollen deine Pfleger, und ihre [olvashatatlan szó következik, az eredeti bibliai helyen ez áll: Fürstinnen] deine Seugammen sein. Esa. 49. v. 23.” [„És királyok lesznek dajkálóid, fejedelmi asszonyaik dajkáid.”] Luther feje mellett pedig ez található: „Und ich sahe einen Engel fliegen, mitten durch den Himmel, der hatte ein ewig Evangelium zu verkündigen, denen die auf Erden sitzen und wohnen. Apoc. 14. 6.” [„És láték más angyalt az ég közepén repülni, a kinél vala az örökkévaló evangélium, hogy a föld lakosainak hirdesse az evangéliumot.”]

A kép centrumában található szimbolikus kompozíció a kősziklán álló ótestamentumi frigyládára épül fel. Ezen a következő szöveg olvasható: „So seyd ihr nun erbauet auf den grund der Apostel und Propfeten, da Jesus Christus der Eckstein ist. Ephes: 2 v 20” [„Kik fölépíttettetek az apostoloknak és prófétáknak alapkövén, lévén a szegletkő maga Jézus Krisztus.”] Felette a BIBLIA SACRA nyugszik. A Biblián egy hétágú gyertyatartó áll, talapzatán a lutheri reformáció egyik alapgondolatának tekintett felirattal: „Verbum Dñi manet in aeternum” [„Az Úr igéje örökké megmarad.”] A gyertyatartó alsó része mellett két angyalka látható, kezükben nyitott könyv, rajta rövidített felirat: „At. Ev.” [Altes Evangelium, azaz régi evangélium.] Az Ótestamentumról van szó, amelyen az Újtestamentum alapszik. Luther azt vallotta, hogy az Ószövetségben ugyanaz az Úr szól hozzánk, mint az Újszövetségben. Az ábrázolás ezt a folytonosságot és kapcsolatot fejezi ki a két könyv között. A gyertyatartó méreteivel hangsúlyosan uralja a kép terét. Nem véletlenül, mivel karjain 21 medalion formában a festmény fő témája, az Ágostai hitvallás tételeinek képe és mellette a számuk látható.

A festményen legfelül, a cím alatt, a Szentlélek galambja száll. A galamb körül sugár alakban megjelenő feliratok ebből a vízszintesen elhelyezkedő alapmondatból indulnak ki: „Der Geist des Herrn” [Az Úr lelke] A sugarakban, balról jobbra haladva, hat gondolat olvasható. Elsőként: „Der Furcht des H.[errn]” [Az Úr félelme]. Ezt követően (az egyes fogalmakhoz minden esetben odagondolva az alapmondat birtokos szerkezetéből a „Der Geist” [szelleme] kifejezést): „der Erkänntnis” [a felismerésnek]; „der Stärke” [az erőnek] „des Rahts” [a tanácsnak]; „des Verschtandes” [az értelemnek]; „der Weisheit” [a bölcsességnek]. A képen elemeire bontott ótestamentumi szöveg Ézsaiás könyve 11. részének 2. versében, Luther eredeti német fordításában, ekként olvasható: „Auf welchem wird ruhen der Geist des Herrn, der Geist der Weisheit und des Verstandes, der Geist des Rates und der Stärke, der Geist der Erkenntnis und der Furcht des Herrn”. [„A kin az Úrnak lelke megnyugoszik: bölcsességnek és értelemnek lelke, tanácsnak és hatalomnak lelke, az Úr ismeretének és félelmének lelke.”]

A kép alján jobbra található írás a mű keletkezésének körülményeiről tanúskodik: „Ecclie Györköniensi, Obtulit P Gloria Dei An: Tren: 1724 Die 2 Iuni” [Györkönyi eklézsia, készült Isten dicsőségére, az 1724. év június 2. napján] Alkotójának nevét sajnos nem ismerjük.

A művészettörténeti kutatás a következő eredménnyel járt: „A festmény alapjául valószínűen Jacob van der Heyden (1573-1645) által az Ágostai Hitvallás centenáriumára készített képes metszete szolgált, melynek egy nyomtatott példányát az 1724-ben betelepülő hesseni német evangélikusok hozhatták magukkal. E minta alapján készíttethették el egyszerűsített változatát olajfestmény formájában.” – írja Harmati. Az egyháztörténeti különlegességet képviselő műalkotás elkerült a györkönyi eklézsiából, és jelenleg az Evangélikus Országos Múzeumot gazdagítja. Hogy mekkora értéket képvisel, arra jó példa, hogy az Országos Széchényi Könyvtárnak a Biblia Sacra A könyv, „mely örök életet ád” című 2008. november 21 – 2009. március 29-ig tartó reprezentatív kiállításán a hazai evangélikusság többek között ezzel a képpel is képviseltette magát.

(Brunn János - 2010 december)

Lelkészeink

Az evangélikus gyülekezeti élet megszervezése és elindítása Györkönyben Zagrovszky Ephraim tanító nevéhez fűződik, aki 1718-ban már itt van. A gyülekezet ekkor még nem önálló, csak filia, Gyönkhöz tartozik.

Az anyagyülekezetet Szeniczei Bárány György alapította meg 1719-ben, és ő kezdte el az első anyakönyv vezetését, amelybe a hívők anyanyelvétől függően németül vagy magyarul jegyezte be az eseményeket. Lelkészi szolgálata kezdetén bizonyára nagy tiszteletnek és megbecsülésnek örvendett, amit az is jelez, hogy az első két évben egymást követően többen is az ő neve után kereszteltették fiukat a György névre. A magyarok és a németek ekkor még jól megfértek egymással. Később azonban feltehetően nézeteltérés támadt közöttük, mert a lelkész 1722 őszén néhány magyar családdal együtt Sárszentlőrincre települt át. Bárány György egyházának jelentős személyisége volt, aki a tolnai esperesség (Contubernium Tolnense, később Senioratus Tolnensis) megalapítójaként és első szeniorjaként írta be nevét az evangélikus egyháztörténetbe. Az általa megkezdett györkönyi anyakönyv pedig a legrégibb a szeniorátusban.

Őt Kistatai Tatay István követte (1723-1746) a papi szolgálatban. Az ő ideje alatt egy tűzvész során leégett a gyülekezet első, fából épült imaháza. Utóda Franz Bayer lett (1747-1752), majd Hosszufalvi Magdó Sámuel (1752-1764) következett a lelkipásztorok sorában. Schmidt János szerint a györkönyiek előszeretettel választottak ebben az időben nemesi származású lelkész maguknak (l. a felsoroltak nemesi előneveit), bizonyára nagyobb védelmet reméltek (és kaptak) tőlük a vallási türelmetlenséggel szemben.

Mohai Kiss Péter (1764-1798) ugyancsak nemesi származású volt. Legnagyobb érdeme, hogy ő építtette a templomot. Az építkezés ideje alatt a régi fából ácsolt imaház mindvégig a helyén maradt, benne tovább folyt a gyülekezeti élet, és köré-fölé emelték az új templomot. Csak annak elkészülte után bontották le, és távolították el az imaházat az új épületből. A felszentelésre 1796. november 15-én, Lipót napján került sor, II. Lipót császár tiszteletére, aki Schmidt szerint állítólag 1000 forinttal járult hozzá az építés költségéhez.

Az épület elkészülte után további feladatok vártak a gyülekezetre. Ezeket már Johann Christian Richter (1798-1842) lelkész irányításával végezték el. Az új toronyba harangok kellettek és egy óra, de orgona építése is szükségessé vált. Ez utóbbi 1829-ben készült. Mindez nem kevés kiadással járt, ráadásul az egyházközség ezekben az évtizedekben még új iskola építésére is vállalkozott. 1832-ben háromféle egyházi pótadó terhelte egyszerre a fenti nagy értékű beruházások következtében. Sokat áldozott ekkor egyházi célokra a falu túlnyomórészt evangélikus lakossága, de Ritter lelkipásztort ennek ellenére (vagy éppen ezért) szerették az emberek. Felvilágosult szemmel hírében állt.

Utódjával, Bergmann Frigyessel (1842-1882) azonban már kevésbé voltak elégedettek a györkönyiek. Schmidt János markáns egyéniségnek írja le munkájában, aki kemény kézzel irányította a gyülekezetét. Ez a keménység azonban olykor – más források tanúsága szerint – igazságtalanságba átcsapott.

Bergmann Frigyes halála után Tomka Gusztáv (1882-1915) lesz a györkönyiek lelkipásztora. Schmidt János egyháztörténeti írása szép szavakkal emlékszik meg róla, mint aki igen barátságos ember volt, emellett pedig igazi zenei és szónoki tehetségnek bizonyult. Ez utóbbit igazolja, hogy II. Vilmos császár 1910-ben, amikor vendégként Karapancsán tartózkodott, az ott megjelenő Tomkát egy lenyűgöző prédikációja után a Vörös Sas érdemrenddel tüntette ki. A lelkész működése ideje alatt fontos egyházi testületnek tagja is volt, így többek között ő képviselte egyházmegyéjét 1894/95-ben az evangélikus szinódusban. 1896-ban Györkönyben a millenniumot és a templom építésének 100. évfordulóját ünnepelték. Ebből az alkalomból új padok készültek a földszintre és cement kövekkel borították a padlózatot, márványmintás díszítés került az oltárra és a karzattartó oszlopokra, valamint a keresztelő medencére, átfestették a karzatot a padokkal együtt, és erre az alkalomra készült el az oltár új vaskerítése is.

Schmidt János először segédlelkészként tevékenykedik Györkönyben, majd 1921. június 1-től választott lelkésze a gyülekezetnek. A „Tolna megyei fejek” című kiadványban így írnak róla: „A jó pap minden kellékével rendelkezik és ez a titka annak, hogy hívei nagy szeretettel és tisztelettel veszik körül.” Akadt azonban másfajta megítélés is személyével kapcsolatban. Mint nagy tudású és erős egyéniségnek, neki is voltak időnként konfliktusai híveivel és presbitériummal. Kíméletlen ellenfele volt az akkoriban még szektaként számon tartott kisebb felekezetek. (Mentségére szóljon, hogy az újonnan megjelent vallásokkal szembeni intolerancia eléggé általános volt abban az időben.) 1944. november végén az oroszok közeledtével eltávozott a faluból.

Ezt követően néhány hónapig a metodista pap, Zimre Gyula egyedül látta el a faluban a lelkészi feladatokat. „Minden teendő rászakadt. Egyedül temetett, keresztelt” – olvashatjuk egy róla szóló megemlékezésben. A lelkész nélkül maradt gyülekezetben több hónap elteltével először 1945. április 1-jén, húsvétkor tartott Fábián Imre sárszentlőrinci pap, az egyházmegye főesperese istentiszteletet. Pünkösdkor Takó István pécsi lelkész látta el a szolgálatot. Május 27-én pedig a presbiteri gyűlés Takó Istvánt megválasztotta helyettes lelkésznek. Ekkor a „pásztor nélküli nyáj” újra támaszra lelt.

(Részletek Brunn János: Fejezetek Györköny történetéből c. könyvéből)

Takó István(1945-1970)

Tihanyi János (1970-1979)

Karl Béla (1980-1986)

Karl Jánosné Csepregi Erzsébet helyettesítő lelkész (1986-1988)

Csepregi András (1988-1992)

dr. Zsednai Józsefné (1992-2014)

Szabados Regina helyettesítő lelkész (2002)

Füller Mihály helyettesítő lelkész (2014-2015)

Turbucz Péter (2015-2016)

Kasza Gábor (2016-tól)